In memoriam Mohács,
1526. augusztus 29.
Ezer karácsonyán István a királyunk!
Fejedelemségből királysággá váltunk.
Koronáját küldte a római pápa,
indítva népünket keresztény útjára.
Majd lett Szent Koronánk, korona országa,
így megmaradhattunk eddig a világba.
Összetartott minket, mint abroncs a dongát,
nagyon kellett bizony, hogy tegye a dolgát.
Nem sétagaloppban telt el ezer évünk.
Mária segíts még, mert különben végünk!
Meghasadt országunk Mohács mezejénél,
ötfelé szabdalták Trianon térképén.
Muhi, Mohács, Majtény jó mélyre elásták.
Arad kötelei porig lealázták.
Muhit még valahogy csak-csak kiheverte,
Mohács rettenetét el nem feledhette.
Ott pusztult seregünk. Meghalt Lajos király,
több ezernyi lovas. A vezér, Tomori Pál.
Nemzetünknek java. Színe és virága,
tízezernél is több gyalog katonája.
Fő és zászlós urak. Huszonnyolcan voltak.
Tizennégy főpapból heten harcban haltak.
Megyék nemesei. A hadi tábor népe.
Elmondani is sok. Hát még számba véve!
Borzalmasan nagy volt Mohács vesztesége,
meg évszázadokig a következménye.
Megágyazott mindez szépen Trianonnak,
sorba jöttek bajok, mindig folytatódtak.
Pedig Mohácsnál volt fia sok országnak,
segíteni jöttek mind a magyarságnak.
Megvédeni együtt egész Európát,
nem engedni tovább oszmánnak zászlóját.
Kitartón küzdöttek németek és csehek,
bátor katonaként estek el lengyelek.
Szerbek és horvátok ott velünk tartottak,
magyar hőseinkkel vállvetve harcoltak.
Kőkemény katonák sokan haltak aznap,
hősi halálukkal reánk példát hagytak.
Máig velünk élő keresztény hagyományt,
büszke bátorságot, örökös adományt.
Lábuk nyomán járva mindennap van dolgunk,
áldozatok árán magyarnak maradnunk.
Jól tudni múltunkat, jól élni a jelent,
közben megfejteni, hogy jövőnk mit jelent.
Mert Mohács nem vég volt, csak fájó állomás.
Nem morzsolódtunk föl. Mindig volt folytatás.
Máig itt vagyunk még, és élni akarunk.
Magyar nyelven szólunk, írunk és olvasunk.
Adtuk a világnak Bartókot és Kodályt,
Petőfit és Puskást, meg Munkácsy Mihályt.
Itt hallgathattuk meg Szent-Györgyi Albertet,
Karikó Katalin nálunk születhetett.
Magamnak így látom. Másoknak is mondom:
tisztesség építés, a rosszat meg bontom.
Helytálló tudással tisztán gondolkodni,
fontolva beszélni, jó felé haladni.
Több értelme lesz így szorgosan dolgozni,
gyermekeinknek is e földön maradni.
Együtt cselekedve csökkenteni a vészt,
fanatizmus helyett józan emberi észt.
Egyszerűen szólni. Érthesse mindenki.
Tudja a lényeget, aki akar tenni.
Egyenként és együtt, ne mások kárára,
valamennyiünknek, mindnyájunk javára.
Ruszinnak, sokácnak, horvátnak, örménynek,
szásznak és székelynek, svábnak és szlovénnek.
Szerbnek és szlováknak, románnak, romának,
akik jó szándékkal velünk tartanának.
Többen többre visszük. Többen többet érünk.
Együtt győzni fogunk. Senkitől sem félünk.
Értéket mértékkel. Rendszer és folyamat.
Szorgalom, türelem. S mindnyájunk megmarad.
Védjük medencénket, akkor lesz hely elég.
Ám ha torzsalkodunk, végül minden elég.
Nekem ez világos, mint a fényes égbolt,
mint a kétszer kettő, ami mindig négy volt.
Kárpátok karja közt egy közös hazában
élhetnénk mi együtt Nagy Kárpátiában.
Gátéri pusztámból remélve kiáltom:
hátha béke lehet az egész világon.
Mert itt a háború szomszéd Ukrajnában.
Mohács készül újra maradék hazánkban.
A muszlim zöld zászló, mint az árvíz támad,
Európában meg szedik szét a gátat.
A busó nem búsong, hanem tavaszt támaszt.
Temeti a telet. Mindig reményt áraszt.
Mohács legyen példa az egész világnak,
mint a Duna folyó örök újulásnak.
Duna út közepén jelként áll e város,
nyesett faként újul. Reménnyel határos.
Emlék kegyeletét adja hőseinknek,
siker váltóbotját a gyermekeinknek.
Jeleket olvasni és hagyni szüntelen.
Ameddig csak lángol emberi értelem.
Évezredekig is! Míg él magyar ember.
Az idők végéig. Mindörökké. Ámen.
Gátér, 2024. május 9.