hallgatnak a csontok
ötszáz éve hallgatnak
az augusztusi porról
a kopjákon megbotló
nyárvégi napfényről
a hullámzóan forró
ezüstvonalakról
a láthatár szélén
a mező zöldjéről
feszes csizmák alatt
*
Hét gyermeket hagytam ott, meg az asszonyt.
Ígértek itt már mindent…
Földet, jószágot, közkegyelmet.
A hold sovány, holnapra felfal minket…
Vérért sóvárgó éjszaka ez,
holnapra párolgó
mezeid bánatos oszlopa lesz.
*
hallgatnak a csontok
ötszáz éve hallgatnak
az elszürkült égboltról
az embermagasságig
terpeszkedő porról
a rekedtségbe fúló
roham hullámaitól
a vér és sár szagáról
a félelembe dermedt
ágyúk lobbanásáról
*
És hallgatnak a gyűrött gondolatokban a hősök,
nincs áldás, nehezékek az évek a századokon, mert
zöldell a fű meg a cserje a sírhalmon, de a holtak
ötszáz éve szilárdítják emlékezetünket.
Hol van a béke? A sok rozsdás páncél meg a kardok
nem hordozhatják, csak a föld csendjét. Nehezülnek
ünnepeinken az emlékek, mint ködben a látvány.
Minden hajdani harcos néma, akár a felejtés.
*
hallgatnak a csontok
ötszáz éve hallgatnak
a megáradt patak
királyt magába záró
hullám-koporsójáról
a vér és az izzadtság
a halál bűzét hordó
augusztusi szélről
a sistergő patákról
hörgő nyerítésekről
*
Kiáll ez a veréshez szokott fajta,
hiszen a föld úgyis beissza vérét.
Ugyan rendezettek otthon a kévék,
a forró aratást mégis ott hagyja –
az új tavasz nehogy zöld ágat hozzon.
Vonul, meghal, mint annyi évszázada,
a kopjákon és kardokon szárad a
vér, mint hazátlan jel a rágott koncon.
A magas ég rángasson minket végig
a terjedő síkon. Legyünk ítélet,
legyünk megmaradás, kétely, kín, élet.
A nyárvégi tájon most csend fehérlik,
a csontok hallgatnak, mint az emlékük.
Az elmúlás félpercnyi békességünk.
*
hallgatnak a csontok
ötszáz éve hallgatnak
a rohamra induló
kardélű viharról
szpáhik és janicsárok
turbán-tömegéről
életről és végről
világ fordulásáról
hallgatnak a csontok
hallgatnak Mohácsról