Gyászszínű nyáron holtak után jár félve az asszony.
Vértelen arcok alatt véres a föld, hova lép.
Hajtja Dorottyát tudni a biztost, azt, ami rémhír,
lelke reménye igaz vagy mit az elme jelez?
Dong az ezer légy surran a patkány nap tüze éget,
húszezer áldozatot hord a mohácsi mező.
Sejtelem ébred, nincs, aki döntsön, holt a király már,
sápadt maszkok alól rávicsorít a ragály.
Hívja Dorottya azt, aki él még, hozza az ásót,
pap szava mondjon imát, leljen nyugtot a holt!
Sáros az ásó, bírja a föld még néma az elhivatás.
Nekropoliszként már alszik a harci mező.